Nélküle

Féltem, s kezem is remegett.
Arcára néztem, én sírtam, ő nevetett.
Nem mondtuk ki soha.
De tudtuk szavak nélkül is.
Ha meghal, én vele leszek akkor is.
Szeme lecsukódott, arcomon könny folyt végig.
Ő meghalt, én ordítottam: Ne hagy itt.

A múlt nem változik

Magamban ülök, kisírt szemekkel.
A múlton töprengek, Istenem ne tedd ezt.
Sikolyom tölti meg az üres szobát.
Csak arra gondolok, mennyire is fáj.
Bármit teszek, még mindig úgy hiányzik.
Mégis, hiába minden, a múlt nem változik.

Szeretlek Téged

Arcára néztem, láttam, hogy szeret.
Vállára borultam, éreztem, szenved.
Tudtam, hogy fél, s éppúgy féltem én is.
Hogy szeretem? Ez felesleges kérdés!
Hiába hazudtam, a szemem elárult.
Arcomon könny folyt végig, s ő mellemre borult.
Már érezte, nincs soká, szemembe nézet.
Halkan suttogta: Szeretlek Téged...

Anyának

Hiába telt el már több mint 8 év.
A szívembe a fájdalom nem szűnt még.
Minden nap érzem keserű hiányod.
Ha rólad kérdeznek, hangtalanná válok.
Elfordítom a fejem, bár nincsenek könnyeim.
A fájdalom mélyebb, a könny már nem segít.
Hiába is tagadnám, nagyon rossz nélküled.
Halkan suttogom: Gyere vissza... kérlek.

Hang

Erősödő, sötét hanghullám torlódik
Fejem zúg, tőlük csattanóan visszahangzik,
Szívem burka reped, felülete pattogzik.

Hangos morajlás ütközik a festett falaknak
Visszapattan, újra felhangzik, majd elhallgat.
Forrásából előtör, sejteken zongorázik, felzargat.

Nem várt indulat kél, kezem ökölbe szorul
Egy ér az agyamban durran, lüktet piszkosul.
Röpke pillanat alatt, mi szilárdan állt, elborul.

Néma inger dulakodik előtörni felszínem alól
Tiltott cselekvés miatt akadály belém karol.
Lefékez, s lassan elterel hazulról.

Tehetetlenség dühe évek óta feszeget
Szónak néha nem parancsol, határokat tépeget.
Múltam láncai felcsillognak, látom a képeket.

Durván peregnek, sértik szemem világát
Megéget szegélye, rám süti bélyegét, nyomát.
Lelkem már nem is érzi miért kapott ekkorát.

Ellentmondást vallok, pedig látom az igazságot
Eszmém gondolatban már többször kardot rántott.
S ez talán a legszörnyűbb, mi valaha bántott.

Szétmorzsolja ép énemet, s tönkreteszi
Az idő nem gyógyítja meg, csak emésztgeti.
Új vihar jő, elfújja, utolsó morzsáját feléli. Ősi hiba melyet nem dobnak el soha
Jöhet, mehet az égen a gömbfelhő ide-oda.
Végül keserűen nevet majd a közös csoda.

Érinthetetlen

Két ablakpárkányba kapaszkodom,
Lábaim felfelé lógatom.
Arcom a földre néz,
A simogató szellő édes, mint a méz.

Jobbra füves hívogató táj,
Szinte felemészt megannyi báj.
Hűs folyó felett híd görbül,
Az élet loccsan, a szőnyeg felgördül

 Balra durva téglafalak sorakoznak,
Rajtuk vastag mészrétegek tolakodnak.
Itt-ott kicsiny résekből fény tör elő,
A felület kopársága felöklelő.

Előttem a kékség ragyog aranyosan,
A felhők sem suttognak panaszosan.
Formák cikáznak, s tüzek villannak,
Zsebre vágnám őket az örökkévalóságnak.

Mögöttem messzeségből derengnek a freskók,
Furcsa képű és esetlen fickók.
Elhagyott padok, átázott könyvek,
Helyenként befedik őket az emésztő könnyek.

Felettem az élet minden részletével,
Édesen keserű tortaszeletével.
Kacsint vagy fintorog. Orrát húzza,
Nem orvos az, ki fogát nyúzza.

Alattam vörös tenger mossa tisztára,
Az emlékeket és jövőt kiváló mintákra.
Hullámai néha elérik mutatóujjam,
Engedi, hogy az ő nótáját fújjam.

Mintha egy kocka közepén lebegnék,
Érinteni hiába is szeretnék,
Csak szívem terjeszthetem szerteszéjjel,
Míg szép lassan rám nem talál az éjjel.

Valahol

Keseredve csaptam magam arcon,
Túl megannyi szívrepesztő kudarcon,
Bólintok, s lépdelek ködös utamon.

Sós tenger hullámzott lelkemen,
Égette bőröm, csípett a szemtelen,
S eláztatott, módszere könyörtelen.

Sűrű homok felszívta, távolra ragadta,
Itt állok múltam egészét tagadva,
Szállnék a szélnek magam átadva.

Fehér áttetsző csíkok tűnnek elő,
Kanyarognak, bennük az ősi erő,
Bárcsak az ember lenne ily vakmerő.

A panasz darabkái szépen felsikoltanak,
Semmi tartalma a szaggató szavaknak,
Látomásaim igaz létemről árulkodnak.

Sokszoros tudatállapotban pácolódok,
Óceánon, masszív tutajban hánykolódok,
A kék horizonton kócolódó csoda-sávok.

Narancs-fekete szőnyeg elém szökken,
Ezt látják, de csupán naiv sejtelem,
Megtébolyulnak, mert tömör rejtelem.

Madarak bocsátkoztak küzdelembe,
Örökös, megszakítatlan láncszemekbe,
Dimenziós ugrásokként az ismeretlenbe.

Köves talpam a földön nyugtatom,
Valahol fent bóklászik a tudatom,
Utolérheted, ha egyszer elhagyom.

Dalolok, bár hangom még bizonytalan,
Eltűnik, s visszatér folytonosan
Meghallod, fülelj tovább bátran!

Keresztülszövik bonyolult formában,
Eltévedek én is a homályban,
Félek, vagy sem mindegy önmagában.

Értem a szelek finom suttogását,
Arcomon éreztem fenyítő husángját,
Olykor durván, mégis elérte célját.

Megbánni nincs értelme, minek?
A sorsát nem írták meg senkinek,
Tanulással tartozom saját énemnek.

Továbbgördül az idő mutatója,
Dolgát végzik, szó meg nem hatja,
Örül az vajon, ki kezét foghatja?

Csalás, ámítás, hazugság és látszat,
Álmok, képzelet, csábítás és alázat,
Felépít és kiköp az egész világnak.

A nappal éjszakába fordul,
Az éjszaka a nappalba csordul,
Ritmusára vérem is összetódul.

Impulzív lüktetés hajt a sor elé,
Velük, általuk, újra egymás mellé,
Elzúgok a szivárvány csápja felé.

A doboz fedelét elhajítottam messzire,
Ledöntöttem pár téglát a mélységbe,
Beárad a sugárzás az egész életembe. Megfontoltan sodródom szemben az árral,
Teszek, s várok a legnagyobb energiával,
Kapaszkodom reményem vakító árnyékával.

Papának

Egy könnycsepp csordul végig arcomon.
Hogy meghaltál, fel még most sem fogom.
Elmentél, még csak nem is búcsúztál.
Egy délelőtt mindent itt hagytál.
Hiába ordítottam, fogtam két kezed.
Szemed lecsukódott, s nem néztél rám többet.
Egyedül hagytál, Te ki felnevelt.
Ki gondomat viselte mára már porrá lett...

Múltam

Egy sóhaj, egy könnycsepp, egy néma mozdulat.
Kósza emlékek, s hazug szavak.
Mi akkor volt már elmúlt, csak képek őrzik rég.
A múlt síkit, fülembe suttog, ne hagyjam el, egyedül fél.

Feledhetetlen vagy

Elvesztem benned, tekintetedben,
örök emlék maradsz szívembe.
Fájdalmat okoztál, de nem feled,
az igazság az, hogy egy kicsit még szeretlek.

Miért van ez, hogy még most is kísértesz?
Talán még te is valamennyire szeretsz?
Ez őrültség, te sose szerettél,
inkább csak kedveltél.

De a bosszú vágy még él bennem,
de nem annyira mint régebben.
Könnyekkel áztatott szemmel nézem a múltat,
sajnos az idő vissza nem fordulhat.

Nem kerülhetem már el a dolgot,
ez a dolog nagyon megbántott.
Akárhogy is próbálom ez nem fog menni,
én nem tudok feledni.

A múlt még bennem él tovább,
a bánat fojtogat néha éjjeleken át....